„A ritkán feltett kérdésekkel az a baj, hogy amíg fel nem teszik őket, a válasz megszületését elősegítő tények sem igen bukkannak elő.” (Elaine Morgan)
A tavaszt szoktuk a megújulás időszakának is hívni. Ebben a szellemben akár a párkapcsolatunkat is megreformálhatnánk. Nem abban az újító értelemben, hogy lecseréljük a partnerünket. Inkább úgy, hogy felteszünk néhány egyszerű, de ritkán megfogalmazott és megválaszolt kérdést. Mondjuk az alábbiakat.

„Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.” (Kahlil Gibran)
A vérmérsékletünk megnyilvánul a beszédünkben is. Olykor elég, ha megszólal valaki és egyből levesszük, hogy melyik típusba, típusokba tartozik. Ennek felismerése segíthet abban, hogy jobban szót értsünk vele.

„Ebben a digitális korban az emberek mind adatbankok; elsősorban az az információ adja az értéküket, amelyet meg lehet szerezni tőlük.” (Dean Ray Koontz)
A digitalizáció magával hozza, hogy már nem csupán a hóban és sárban meg a tengerpart homokjában hagyunk lábnyomokat magunk után, hanem a virtuális térben is. Akár olyanokat is, amelyeknek tudatában sem vagyunk, mégis nagyon sokat elárulnak rólunk. Túl sokat, szinte mindent. Egyesek pedig nem restek élni (visszaélni?) az információ általi hatalommal. Nézzünk körül kicsit e témának a háza táján.

„Minden virág elmond valamit a földről, mely őt növekedéshez segítette, s a fényről, mit beleszőtt önmagába. Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról.” (Szent-Gály Kata)
Igyekszünk a külvilág felé a legjobb arcunkat mutatni. Mennyire van összhangban ez a kép a valósággal? Olykor minél feljebb jutunk, annál nagyobb a szakadék. Annál inkább játsszuk az érinthetetlent, a megközelíthetetlent, azt a bizonyos nagy arcot, a szaktekintélyt. Miként jelenik ez meg a gyakorlatban és milyen veszélyeket rejt?

„Tetteid ne a félelmet, hanem a reményt tükrözzék!” (Nelson Mandela)
A remény pozitív érzelem, amely elmeállapotban optimistán szemléljük az életet. Ám bizakodni önmagában kevés. Hiszen százszor hallottuk már, hogy valaki valamiben reménykedett, de végül hiába. Társulnia kell pár dologgal, hogy hatékony és formáló erővé váljon a kezünkben. Nézzük meg, milyen szövetségesekre számíthat.

„Legfélelmetesebb ellenségünk a saját idegrendszerünk. A bennünk lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté.” (George Orwell)
Problémák, problémák, problémák. Életünk nagy részét beárnyékolják a problémák. Olyanok, mint fákon a levelek. Árnyékot vetnek ránk, hogy időnként lehulljanak, majd heverjenek a kertben, amíg össze nem gereblyézzük őket. Járhatunk bokáig az elszáradt levelekben vagy hagyhatjuk, hogy a szél kavargassa őket, de fel is takaríthatunk. A gondok is ott vannak körülöttünk, olykor fölénk magasodnak, olykor fenyegetnek, máskor meg az utunkba állnak és gátolnak a haladásban. Már a jelenlétük is képes feszültséget okozni.

„Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között.” (Kormos István)
Sokszor foglalkozunk azzal, hogy ki vagyok, pedig abból kellene kiindulunk, hogy milyen vagyok. A tulajdonságaink, az értékrendünk, a vágyaink, a céljaink határoznak meg emberként, és ezek testesülnek meg a tetteinkben, a cselekedeteinkben. Valójában a milyenségünk segít elérni bármit is az életben. Mégis, mintha ezt a háttérbe szorítaná a valakinek lenni mottó.

„A kételyek olyanok, akár a fecskék, egymást követik és rajba verődnek.” (Matt Haig)
Kételkedni bizonyos szempontból fontos. Nem fogadunk el mindent készen, megkérdőjelezünk, kérdéseket fogalmazunk meg és válaszokat várunk. Az értékrendszerünk intelligens próbatétele az aggályaink felvetése, átgondolása. Azonban a kétely tökéletesen alkalmas arra is, hogy aláásson, fertőzzön és romboljon. Nézzünk rá kicsit a természetére.

„Az ember csak igazi közösségben nyerheti el személyes identitását, csak ott alakíthatja ki azokat a kapcsolatokat, amelyekre bánatában, örömeiben, esetleg szenvedésében szüksége van.” (Csányi Vilmos)
Közhely, hogy a kapcsolatainkat karban kell tartani. De ez az ápolás egészen változó formákat ölthet, amelyet több tényező is befolyásol. Nem lehet, és nem is kell, mindenkinél ugyanazt a metódust használni. Érdemes figyelembe venni hol, mire van szükség, ehhez pedig jó tisztán látni, mind a kapcsolat kvalitását, mind a másik ember személyiségét.

„Mégis hiányozna? Nem hinném. Ha eszembe jut, csak legyintek magamban.” (Palotai Boris)
Kevés embernek adatott meg, hogy elsőre megtalálja élete szerelmét. Vagy lehet, hogy megtalálta, még sem vele éli le az életét. A legtöbben elfogyasztunk néhány párkapcsolatot, mire végleg lehorgonyzunk. Az elmúlt kapcsolatok árnyai azonban még sokáig lebeghetnek a fejünk felett. Mit kezdjünk ezzel és hogyan viszonyuljunk ahhoz, ami elmúlt?