„Ahelyett, hogy azt tartanánk szem előtt, amit valójában akarunk, azzal foglalkozunk, amit a saját vagy környezetünk véleménye szerint tennünk kellene. Megkérdőjelezzük a vágyainkat, kételkedni kezdünk az indítékainkban, és eltűnődünk, vajon hová tartunk.” (Dan Millman)
Gyermekkorunk egyik nagy visszatérő szülőktől elhangzó figyelmeztetése a "magadnak tanulsz" kifejezés. Ez alapból rendben is van, de vajon valóban magunknak tanulunk, illetve csinálunk meg bármit is vagy nem? Mi vagy ki határozza meg a tetteinket, a céljainkat? Mi magunk vagy mások? Nekünk van elvárásunk vagy velünk szemben támasztottak elvárásokat?

„Ne várjuk se magunktól, se párunktól, hogy mindig ugyanaz maradjon, hanem fogadjuk el, hogy társunk bármelyik pillanatban meglephet minket, sőt mi magunk is meglephetjük magunkat azzal, hogy meg tudunk változni.” (Jorge Bucay)
Több filmben is találkozhattunk már kettős személyazonosságú figurákkal, aki így próbálták meg leplezni a titkos identitásukat. Mondjuk az idilli családi miliő csak fedősztori a hiper-szuper titkos ügynöki hivatás álcázására. Aztán persze a leggyakrabban kiderül, hogy a hűvös és rideg gyilkológép sokkal érzőbb lélek, mint aki képes lenne feláldozni a szeretteit. Nem ilyen szélsőségekre gondolok, hanem sokkal kézenfekvőbbekre. Amikor két ember együtt él a szeretet jegyében, akik mindketten úgy vélik, ismerik a másikat, és aztán kiderül, hogy mégsem. Rengeteg konfliktus forrása, hogy azt hisszük ismerjük a párunkat. Miért alakul ki ez a téves megítélés és hogyan oldhatjuk fel?

„Bár a papagáj is tud beszélni, nem lesz emberibb. Ahhoz először meg kellene tanulnia hazudni.” (Robert Emil Lembke)
Miközben nyakig merülünk a húsvéti ünnepekbe, érdekes módon megtalál minket az év legbolondabb napja is, április 1-je. Ebből az alkalomból kivételesen egy kifordított bejegyzéssel készültem. Olyan sok pozitív dologról volt már szó, most kicsit tegyünk azok kedvére, akiknek herótjuk van a sok derűlátásból. Kedvezzünk a trolloknak is, akik szerint minden bullshit és idealista álomvilág. (Bár nekik aligha lehet kedvezni.) Beszéljünk arról, hogyan legyünk elviselhetetlenek. Tudom, sokaknak nincs szükségük az alább leírtakra, mert mesterei az utálatosságnak. De ha valaki szeretné még inkább megkeseríteni mások életét, szétroncsolni a jól működő kapcsolatait, vagy csak tovább fejlesztené a technikáit, akkor ez a bejegyzés hiánypótló lesz a számára. Minden mondata aranyat ér.

"Én irányítom a saját érzéseimet, kézben kell tartanom, amit érzek, és felelősséget kell vállalnom azért is, hogy mit engedek be az életembe." (Zach LeBeau)
Mit is jelent az érzelmeinkért felelősséget vállalni? Valami olyasmit, hogy nem másokat okolunk azért, ahogyan érezzük magunkat. Igazából bárki, bármit tett velünk, az mindössze egy körülmény. A mi belső reakciónk teszi ezt jóvá vagy rosszá. Értelemszerűen vannak társadalmilag, morálisan elfogadott vagy elfogadhatatlan tettek, mégis a legtöbbünk életét ezeknél sokkal hétköznapibb szituációk keserítik meg. Ismerjük fel mekkora a szerepünk abban, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Gondolkodjunk el kicsit az alábbiakon.

„Oly sok fa törik le saját termésének súlyától, pedig a vad szelek nem bírták megroppantani.” (Lucian Blaga)
Az élet nem fenékig tejfel és a kerítés sincsen kolbászból. De csokiból sem. Gyermekkorunk óta formálódunk, és bizony az évek során ránk rakodó tapasztalat és élmény határozza meg mennyire találjuk meg a helyünket a világban. Az önképünk felel azért, hogy jól teljesítsünk és kiegyensúlyozottak, boldogok legyünk. Amikor az önképünk rendben van, akkor bizony az életünk is rendben van. Ez nem azt jelenti, hogy minden probléma mentes, hanem hogy tudjuk orvosolni a felmerülő nehézségeket. Pár apró, de annál fontosabb megjegyzés, amely megmutatja a magunkról alkotott kép erejét, energikusságát, edzettségét. Valamint javíthat is a mentális állóképességünkön.

„Az évek elröppenek, akár a pillanat. Ugyanakkor egyes pillanatok évekig tartanak.” (Ruth Ryan Langan)
Folyton rohanunk valahova. A munkahelyre, a gyerekért az oviba, az autószerelőhöz, egy fontos ügyfélhez, a sarki boltba. Mindig van valami, és ha nincs, akkor sebesen kerítünk magunknak futni valót. Legyünk bármilyen energikusak, ha nem állunk meg egy-egy pillanatra, elveszítjük az erőnket, és beleveszünk a hétköznapok sűrű dzsungelébe. Álljunk meg egy pici időre. Itt most nem nagy pihenésekre gondolok, csak kicsikre. Egészen kicsikre. Mint mondjuk az alábbiak.

„Nem elég olyan jónak lenned, mint a többi ember, jobbnak kell lenned újra meg újra, éjjel-nappal.” (Jacquelyn Mitchard)
Minden fronton kiélezett a helyzet. Nem létezik olyan munka, vállalkozás, szolgáltatás, amely egyeduralkodó lenne a világban. Vagyis néhány kivételtől eltekintve nem létezik. Szakmailag sokan vannak a toppon, nagyon gyakran azonban mégsem ők azok, akik a sikereket aratják. Mi dönti el, hogy egy adott munka kapcsán valakit választunk vagy nem választunk? A professzionalizmuson túl mely tényezők erősíthetik a pozíciónkat és növelhetik az eredményességünket?

„Van, hogy a segítő valóban segít, és van, hogy léte rászorulót teremt.” (Tisch Ferenc)
Segíteni jó dolog. Halljuk ezt kicsi korunk óta. És aztán magunk is megtapasztaljuk, hogy néha bizony jó, ha az ember nincs egyedül és kap támogatást. Az pedig kifejezettem nagyszerű érzés, ha mi magunk is segíthetünk valakinek. De amennyire fontos része életünknek mások felkarolása, olyan kényes téma is. Hiába a segítő szándék, ha nem kellő érzékenységgel és tapintattal állunk hozzá. Ha a segíteni akarás mögött csak a lényeg veszik el, maga az ember. Például az alábbiak végett.

„Minden, ami új, arra kényszerít minket, hogy máshogy lássuk a dolgokat, máshogy gondolkozzunk.” (Stephen Baxter)
Oly mértékben száguld el mellettünk a világ, hogy alig tudunk vele lépést tartani. Ha mégis megpróbáljuk, erőteljes fókuszáltságra van szükségünk. És leginkább arra, hogy befogadók legyünk az új dolgokkal kapcsolatban. A csökönyösségünk és a maradiságunk útjában áll annak, hogy rendületlenül haladjunk előre. Mely tulajdonságaink és vélekedéseink gátolnak az újdonságok alkalmazása kapcsán? És mivel olajozhatjuk meg a fejlődőképességünket? Ezekből szemezgettem alább egy kis csokorral.

„Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie.” (Albert Camus)
A levelink többségét is ezzel a kifejezéssel kezdjük, valahogy mégis hajlamosak vagyunk elsiklani felette. Egy szó, amely lerágottságával az egész világunk elé görbe tükröt tart. Hiába a tisztelt jelző, már sok esetben felrúgjuk az udvariasság alapszabályait is, arról nem is beszélve, hogy ennél durvábbakra is vetemedünk. Nem törődünk, és nem tisztelünk másokat. Olyan társadalmi rendszerben élünk, amely a tiszteletlenség példája.