„Van, hogy a segítő valóban segít, és van, hogy léte rászorulót teremt.” (Tisch Ferenc)
Segíteni jó dolog. Halljuk ezt kicsi korunk óta. És aztán magunk is megtapasztaljuk, hogy néha bizony jó, ha az ember nincs egyedül és kap támogatást. Az pedig kifejezettem nagyszerű érzés, ha mi magunk is segíthetünk valakinek. De amennyire fontos része életünknek mások felkarolása, olyan kényes téma is. Hiába a segítő szándék, ha nem kellő érzékenységgel és tapintattal állunk hozzá. Ha a segíteni akarás mögött csak a lényeg veszik el, maga az ember. Például az alábbiak végett.

„Minden, ami új, arra kényszerít minket, hogy máshogy lássuk a dolgokat, máshogy gondolkozzunk.” (Stephen Baxter)
Oly mértékben száguld el mellettünk a világ, hogy alig tudunk vele lépést tartani. Ha mégis megpróbáljuk, erőteljes fókuszáltságra van szükségünk. És leginkább arra, hogy befogadók legyünk az új dolgokkal kapcsolatban. A csökönyösségünk és a maradiságunk útjában áll annak, hogy rendületlenül haladjunk előre. Mely tulajdonságaink és vélekedéseink gátolnak az újdonságok alkalmazása kapcsán? És mivel olajozhatjuk meg a fejlődőképességünket? Ezekből szemezgettem alább egy kis csokorral.

„Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie.” (Albert Camus)
A levelink többségét is ezzel a kifejezéssel kezdjük, valahogy mégis hajlamosak vagyunk elsiklani felette. Egy szó, amely lerágottságával az egész világunk elé görbe tükröt tart. Hiába a tisztelt jelző, már sok esetben felrúgjuk az udvariasság alapszabályait is, arról nem is beszélve, hogy ennél durvábbakra is vetemedünk. Nem törődünk, és nem tisztelünk másokat. Olyan társadalmi rendszerben élünk, amely a tiszteletlenség példája.

„Mindnyájunkban van valami, ami azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk. Képzeletbeli problémáinkból emiatt gyakran valódi probléma lesz. Valódi problémáinkat pedig erősen eltúlozzuk miatta.” (Benjamin Hoff)
A tulajdonunkhoz állhatatosan és kitartóan ragaszkodunk. Mindaz, amit megszereztünk, kemény munka árán lett a miénk, így ez nem csoda. Ám a problémáinkba is két kézzel kapaszkodunk, nehogy valaki elvegye tőlünk. Oly eltökélten öleljük a keblünkre, mintha nem akarnánk tőle megszabadulni. És ez bizony számtalanszor így is van. Néhány indok, amelyek miatt erősen kötődünk hozzájuk.

„Az ihlet mindig, minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy veled dolgozhasson - de ha nem állsz készen vagy nem vagy elérhető, előfordulhat, hogy elhagy és egy másik közreműködőt keres.” (Elizabeth M. Gilbert)
Alapvetően a posztok írására gondoltam ennek a cikknek az elkészítésénél, de aztán jobban végig gondolva az egészet, sok más területen is elakadhatunk, és olyankor jól jön a holtponton való átlendülés. Az alábbiakban néhány ötlet és tipp, amelyek alkalmazása a segítségünkre lehet ilyen helyzetben. Hatásukra nem állunk le a munkával vagy gyorsabban túltesszük magunkat az akadályon és folytatjuk a dolgunkat.

„Az élethossziglani párkapcsolat, egyedül annak van jelentősége. Együtt élni nap nap után, s nem együtt hálni egyszer vagy kétszer.” (David Herbert Richards Lawrence)
Mennyiségi vagy minőségi idő? Melyiket tegyük bele a párkapcsolatunkba, a családi életünkbe? A vélemények radikálisan megoszlanak arról, hogy melyik a jobb választás. Sokat együtt lenni a párunkkal vagy inkább kevesebbet? Ássuk bele magunkat ebbe a kérdésbe egy kicsit. Vegyük szemügyre mennyire értékes befektetést jelent az idő, amit egymással töltünk.

„Mindig azt hiszed, sebaj, majd holnap. De a holnap nem jön el, mindig csak ma van - a végenincs mai nap.” (Dmitry Glukhovsky)
A halogatás a vérünkben van. Akár tetszik, akár nem, ez tény. És ennek van pár jellemző megnyilvánulása, amelyet, ha felfedezünk magunkon, akkor tudhatjuk, most épp tologatunk valamit. A halogatással pedig egy dolgot érünk el: semmit. Megteremthetjük vele az állóvizünket, a pocsolyánkat, amiben aztán kedvünkre lubickolhatunk. Ismerjük fel, ha mélyen belemerülnénk a dagonyánkba, és kecmeregjünk ki belőle, mielőtt elsuhanna mellettünk az egész életünk. Az alábbi ismérvek nagyban árulkodnak mennyire vagyunk fogékonyak erre a visszahúzó szokásra.

„Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.” (Jamamoto Cunetomo)
Azok a fránya határidők. És persze a betartásuk. Egy valódi mumus a hétköznapokból. Nem elég csak dolgozni, még a határidőkkel is számolnunk kell. Minden időre kész legyen. Rosszabb esetben mindenkinek minden azonnal kell, így lehetetlen a teljesítéseket tartani, ütemezni. Nagy kihívás ez, azonban kis megfontoltsággal megoldhatjuk a rendezettséget. Pár pont, ami segíthet tartani magunkat a vállalt kötelezettségeinkhez.

„Aki képes haszontalanul elherdálni egy órát, még nem jött rá, milyen értékes az élet.” (Charles Darwin)
24 óra. Mindenkinek ennyi áll a rendelkezésére. Viszont nem mindannyiunknak elég. A jó időbeosztás kincset ér. Ahogy az is, ha némi többlet időre tudunk szert tenni. Ezt néhány szimpla trükkel megtehetjük. Persze a gyakorlatban nem hozunk létre 25 órás napokat, mégis mindenképp könnyíthetünk a zsúfoltság érzetünkön, és felszabadíthatunk időt. Mondjuk a következőkkel.

„Ha egy cég rosszul bánik velünk, még ha nem is emlékszünk az eset pontos részleteire, akkor is rossz érzéssel gondolunk vissza rá.” (Daniel Oppenheimer)
A legtöbbünk nem egyedül dolgozik, hanem másokkal csoportosan. A munkahelyek jó része nem remetelyuk. Ezért ki kell alakítanunk egy arra érdemes kultúrát, amivel a leghatékonyabban tudunk közösen dolgozni. Úgy, hogy közben a partnereink a legszínvonalasabb szolgáltatást kapják, egyben pedig a legoptimálisabb képet közvetítsük a külvilág felé magunkról. Mindez kézenfekvő lenne, ám erőfeszítés és koncepció nélkül nem megy. Mégis nagyon kevés vezető foglalkozik azzal, hogy segítsen az emberinek megérteni és megteremteni ezt a miliőt. Milyen alapokra is van szükségünk ehhez?