„A családi idő addig terjed, amíg az emlékezet elér.” (Boreczky Ágnes) 
Mindenkinek megvan a maga története, amely aztán rengeteg szálon kötődik másokéhoz. A családtagjaink életútját is számtalan keszekuszán tekeredő és csomózódó fonal szövi át. Ezek egyike a miénk. Tudunk eleget róluk és ezáltal magunkról? Beszélgetünk velük egyáltalán? 

„A mai világban az elhúzódó gyermekkor, melybe az amerikai életforma kényszeríti a fiataljait, gyakran senkiföldjének bizonyul, ahol a kamasz egyszerre érzi magát elvágva a gyermekkorától és a felnőttkortól is.” (Jeffrey Eugenides) 
Sokat változott a szülők viszonyulása a gyerekekhez az elmúlt évtizedekben. Bizonyos értelemben soha nem tekintették őket ennyire éretlennek. Más oldalról viszont, kötelezőnek érzik, hogy korán bedobják őket az élet egyes játszmáiba. Ez a kettősség aztán tetten érhető lesz az ifjú felnőttek lelkivilágában is. 

„Elméletileg nincs különbség az elmélet és gyakorlat között, gyakorlatilag pedig van.” (Benjamin Brewster) 
Formálódunk, fejlődünk, és egyre többet és többet tudunk magunkkal, másokkal és a környezetünkkel kapcsolatban. De talán jártunk már úgy, hogy egy helyzetben, még ha tisztában is voltunk vele, mi a helyes, nem annak megfelelően cselekedtünk. A világ nem ideális, ahogy mi sem vagyunk azok. Bizony megesik, hogy a szépen hangzó elméleti ismeretünket nem ültetjük át a gyakorlatba. 

„Ha tele van a naptárad, próbálod utolérni magadat az időpontok és teendők között, és nincs időd a magánéletedre, akkor túl sokat dolgozol, túl sok a stressz rajtad, és túlvállaltad magadat.” (Geralin Thomas) 
Az élet egy hatalmas piac, ahol mindenből jó sok van. Túl sok is. Sok munka, sok szórakozás, sok kapcsolat. A lehetőségek elárasztanak minket. Mi pedig nehezen tudunk eligazodni köztük. És mivel a lehető legtöbb mindent szeretnénk kivenni és kiélvezni az életünkből, ez a túlkínálat nem kis fejfájást és belső feszültséget okoz. 

"Én állandóan azon merengek: mi lenne, ha - olyan utakat képzelek el, amiken még nem járt senki." (Jenny Han) 
Túl vagyunk a hirtelen felindulásból, partival és alkohollal támogatott újévi fogadalmakon. Lenyugodva kicsit töprenghetünk megvalósítható célokon. Az egyik utolsó tavalyi posztban kérdésekkel hangolódtunk az ünnepekre. Most kérdésekkel melegítünk erre az évre. A mi lenne, ha még mindig jobb kérdés, mint a mi lett volna, ha? Szóval mi lenne, ha… 

Rendhagyó bejegyzéssel futok neki az ünnepeknek és az év végének. Tekintettel arra, hogy ez nem egy filmes oldal, legfeljebb közvetve szoktam filmekre felhívni a figyelmet. Most azonban kivételt teszek, mivel a jó filmeknek mindig van helyük az életünkben. Összegyűjtöttem egy csokor olyan mozit, amelyek nem részei a szokásos karácsonyi filmkánonnak, de valamilyen formában, ha más nem érintőlegesen, megjelenik bennük az ünnep. Bizonyára továbbra sem taszítják le a trónról a Reszkessetek, betörők!-et, de akinek már csömöre van Kevintől, az biztosan jól választ ezekkel a mozikkal. Még akkor is, ha nem mindegyik hab(csók)könnyű darab. 

„A karácsony olyan, mint egy pont a hosszú mondat után. Itt meg kell állni. Szünetet kell tartani, mert utána egy új mondat következik.” (Friedrich Lajos) 
Nyakunkon a karácsonyi szezon. Megint eltelt egy év és mire észbe kapunk, máris itt is vannak az ünnepek. Az elmaradhatatlan nyűggel, stresszel, kapkodással. Kicsit nem figyelünk és ezen az időszakon is úgy nyargalunk keresztül, akár Tom Criuse a filmográfiáján. Megfeszülten, megállás és lazítás nélkül. Ajánlatos időben gondoskodni a mentális állapotunkról, és dönteni, hogy milyen szellemiségben szeretnénk eltölteni az ünnepeket. Mint oly sok téren itt is van választásunk. Szóval, mit ér az év vége,… 

„Van olyan helyzet, amikor egy szorongó ember azért is képes szorongani, mert nem szorong éppen.” (Tari Annamária) 
Hajtunk, mint a güzü. Belakjuk minden percünket és annyira feszült tempót diktálunk, hogy már az furcsa, ha nincs semmi teendőnk. Ilyenkor gyorsan csinálunk magunknak, nehogy bűntudatunk legyen. Felfokozott életmódunk egyik nagy kísérője a szorongás. Szorongunk éjjel és nappal, szorongunk, ha van mit tennünk, és ha nincs, szorongunk, ha kell, ha nem. Ilyen az aggodalom örök körforgása. 

„Vannak emberek, akik tudatosan gerjesztik bennünk azt az érzést, hogy kevesek vagyunk, mert valójában attól félnek, hogy ők kevesek. Ha eredetileg teljesen jól éreztük magunkat a bőrünkben, de valakivel időt töltve elkezdünk feszengeni, méricskélni, és amit addig elégnek éreztünk, hirtelen kevésnek látjuk, akkor gyanakodhatunk, hogy esetleg erről van szó.” (Almási Kitti) 
A versengés a vérünkben van. Ki akarunk tűnni, előtérbe kerülni, megbecsültséget szerezni és elismerté válni. Tehetjük ezt csendesen vagy harsányan, de igenis igyekszünk jobbak lenni másoknál. Megmutatni, hogy mi is valakik vagyunk. Méregetünk, összehasonlítunk, rivalizálunk, licitálunk, hogy populista társadalmunk jeles tagjai legyünk. 

„Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.” (Anna Lembke) 
Magunknak keressük a bajt. Miközben a modern ember élvezi korának minden kényelmét, technikai vívmányát, fennáll a veszélye, hogy ezek a dolgok ellene fordulnak. Egyik oldalon sokat beszélünk végre a mentális egészségről, a másik oldalon viszont mi magunk okozzuk bizonyos pszichés betegségeknek a kialakulását.