„Nézni - egy dolog. Látni, amit nézünk - egy másik dolog. Megérteni, amit látunk - egy harmadik dolog. Tanulni abból, amit megértettünk - ez már egy negyedik dolog. De cselekedni arra támaszkodva, amit tanultunk - ez az, ami valóban számít.” (M. Dale Baughman) 
Tanulás, tudás, ismeretszerzés, képzettség, végzettség, diploma, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak. Sokat változott a megítélésünk az oktatással kapcsolatban az elmúlt évtizedekben. Ez vélhetően a személyes életünkre is hatással volt, van, még akkor is, ha a klasszikus értelemben véve már nem járunk iskolába. 

„A disznó röfög, a kacsa hápog, az ember hazudik: így van ez.” (Ian McGuire) 
Vannak témák, amelyek újra és újra előkerülnek. A napokban több különböző helyen és kontextusban találkoztam a hazugsággal. Magam is foglalkoztam már vele ezen az oldalon párszor (mondjuk itt és itt), de érdekes volt látni, hallani, mennyire átszövi az életünket, mennyire hétköznapi és épp ezért milyen tágan összefüggésekre mutat rá. Most nézzük onnan, miként alakulnak a hazugságaink kiskorunktól a felnőttlétig? 

„Fontos, hogy kooperáljunk, de az is fontos, hogy ne tűrjük azt, hogy bántsanak. Senkitől se tűrjük. Nem szabad bántani egymást.” (Moldován András) 
Életünk során számtalanszor kerülünk döntési helyzetbe. Önszántunkból vagy kényszerből, de választanunk kell. Esetenként nem egyértelmű a döntésünk eredménye, ezért kétségeink vannak, vajon helyesen cselekszünk-e. Benne van a pakliban, hogy később megbánjuk a tettünket. 

„Hibát elkövetni nem rossz; az a rossz, ha nem tanulunk belőle, hogy ne kövessük el újra.” (Colleen Houck) 
Hibák, hibák, hibák! Igyekszünk kerülni őket, mert rossz színben tüntetnek fel és kellemetlen helyzetbe hoznak. Ám sokkal több pozitívumot hordoznak, mint azt elsőre gondolnánk róluk. Hivatkoztam már erre a Balogh Petyával folytatott beszélgetésre, amelyben sok minden mellett a hibázás jelentőségéről is szó van. Most magam is összeszedtem egy csokorral a hibáink által biztosított előnyökből. 

„Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak.” (Lénárd Sándor) 
Balogh Levente épp újra vadul keresi az aktuális elnöki asszisztensét. Álommelót hirdet, de vajon tényleg álom-e ez a munka? Egyáltalán, hogy állunk az eszményinek titulált munkakörökkel manapság? A műsor, a hozzá fűződő megjegyzések, valamint a rögvalóság kapcsán felmerült bennem pár gondolat a munkahelyekről, a cégek ellentmondásosságáról és az emberek kihasználásról. 

„A szülői lét hátulütője, hogy a hétköznapi teendők annyit elvesznek az ember életéből, hogy megfeledkezik arról, hogy minden a jövő felé mutat. Egy szülő napjai azzal telnek, hogy becsatolja a gyereket a gyerekülésbe, esti mesét olvas neki, és gabonapelyhet készít reggelire. Szülőként az ember egyfajta rutint alakít ki, hogy a világ biztonságosabbnak tűnjön a gyereke számára. S ha nem figyel oda kellőképpen, megfeledkezik róla, hogy a valódi munkát nem ezek a feladatok jelentik.” (Ferrett Steinmetz) 
A gondoskodó szülők idejét éljük. Sőt a túlgondoskodó és túlféltő szülőkét. Minden meg akarunk csinálni helyettük, a sorsukat is előre el akarjuk rendezni. Közben sokszor a saját generációnk fejével nevelgetjük őket és elavult elveket sulykolunk beléjük. De, ami a mi időnkben menő meló volt, vagy akár ma az, talán 20 év múlva már nem is létezik. Ezért a szakmaiságon kívül egyéb más képességek is felértékelődtek. Ezek mellett viszont hajlamosak vagyunk elfeledkezni egészen hagyományos alapvetésekről, amelyeket otthonról hozunk. 

„Semmi sem korlátozza úgy az egyéni szabadságot, mint az egyéni gyöngeség!” (Kner Izidor) 
Március 15-én emlékezünk meg nemzetünk példaértékű küzdelméről, amelyet az elnyomó hatalom ellen és a szabadságjogok kivívásáért folytatott. Ugyan a szabadságharc elbukott, és kegyetlen megtorlást hozott magával, azonban mégis elindított lassú változásokat, amelyek aztán a kiegyezéshez vezettek. Ha ma azt mondjuk szabadság, az mit jelent az egyén számára? Mit kezdünk vele? Vajon kihasználjuk a szabadságunkat? 

„Az élet csupa sürgető vágy: cselekedni, érezni, látni, tudni. A nő lelke csendes virágzás egy elsöprő forgószél közepén.” (Charlotte Bronte) 
Ha máskor nem, évente egyszer megemlékezünk a körülöttünk élő nőkről. Nőnapkor végre belső indíttatásból, vagy külső késztetésre, szabadjára engedhetjük az irántuk érzett hálánkat. Ennek apropóján elgondolkodtam a nők szerepéről. Persze férfi szemmel nagy megfejtéseket nem tehetek, de szubjektíven szempontból megoszthatom, számomra mit jelent a női nem, illetve, hogyan látom a helyzetüket ma. 

„Nem lehet valakit megismerni, akit nem szeretek, és nem lehet szeretni valakit, akit nem ismerek.” (Feldmár András) 
A szeretethez rendszerint nagy érzelmeket társítunk, pedig a hétköznapokban a legegyszerűbb formákban jelenik meg. Nem feltűnő, nem hivalkodó és nem harsány. Csendesen körbeleng minket, ha nem figyelünk oda rá, talán nem is értékeljük kellően. Néhány mindennapi megmutatkozása a szeretetnek. 

„A családi idő addig terjed, amíg az emlékezet elér.” (Boreczky Ágnes) 
Mindenkinek megvan a maga története, amely aztán rengeteg szálon kötődik másokéhoz. A családtagjaink életútját is számtalan keszekuszán tekeredő és csomózódó fonal szövi át. Ezek egyike a miénk. Tudunk eleget róluk és ezáltal magunkról? Beszélgetünk velük egyáltalán?