A menekülő ember
Miért rohanunk keresztül az életen?
„A menekülés soha nem a végpont, mindig csak a tétovázás elnyújtása.” (Daniel Glattauer)
Az idő kíméletlen, a maga megállíthatatlan tempójában halad. Gyorsnak tűnik, mert néha azon kapjuk magunkat, hogy nem jut idők mindenre, amire szeretnénk. Valójában rohan az idő vagy inkább mi szaladunk folyton valahová? Szaladunk, mintha menekülnénk valami elől.
Milyen különösek vagyunk. A megszerzett javakkal értékeljük az életünket. Jobb állás, zsírosabb fizetés, nagyobb, gyorsabb autó, tágasabb ház, drágább és modernebb kütyük tömkelege. Közben gyakorta elfeledkezünk a legértékesebb vagyonunkról, a saját személyiségünkről.
Szabályokat alkotunk, egyre többet és részletesebbet, hogy minimalizáljuk a hibákat, az eltévelyedést, védjük magunkat, és növeljük az eredményességet. Azonban azért, mert egy szabálykönyvet betartunk és betartatunk, még nem feltétlenül érzik az emberek a sajátjuknak.
Szülőként nagy kihívás nemet mondani a gyereknek. Hiszen nagyon sok esetben nagyobb ellenállásba ütközünk, mint egy jégtörő hajó az Északi-sarkon. Azonban a tiltásnak fontos szerepe van, mind a család, mind a kicsi formálódó személyisége szempontjából. Mit ad nekünk a „nem” a nevelés tekintetében?
Bőrünkön érezzük a bizonytalanság leheletét. A változással mindig keservesen megküzdöttünk, de manapság ez nem elég, mert a változások mögött ezernyi kétely les ránk. Tele a fejünk kérdőjelekkel, és sokszor még a kérdést sem ismerjük, amely végén ott állnak ezek a kérdőjelek.
Két ember szerelmes lesz egymásba, jönnek a mézes hetek, hónapok, és minden jó úgy, ahogy van. Aztán mindez lecseng, és elkezdünk agyalni azon, hogy valami nem stimmel. Elkezdünk azon morfondírozni, hogy mi a hiba a párunkban, miben kellene megváltoznia. Amint ez felszínre kerül, abban a pillanatban feltételekhez kezdjük kötni a szeretetünket. És valahogy már nem is tűnik annyira mennyeinek a párkapcsolatunk.
Sok dologra apróságként gondolunk, és nem tulajdonítunk nekik jelentőséget. Legyintünk, nem foglalkozunk velük. Pedig jobban belegondolva, bármilyen kicsinységről van is szó, mélyen meghatározhatja az életünket.
A beszélgetéseink színvonalát nagyban meghatározza a beszélgető partnerünkhöz kötődő viszonyunk. Kivel közelebbi, kivel távolabbi kapcsolatot ápolunk. De a beszélgetések alkalmasak egy-egy kapcsolat elmélyítésére, sőt, önmagunk jobb megismerésére, önbizalmunk növelésére, a szeretet megszilárdítására.
Amikor emberi kapcsolatokról van szó, minden a kommunikáción múlik. Ezt gyakorta elfelejtjük, magánemberként, de cégként is. Lesz, ami lesz alapon, átgondolatlanul vagy éppen sehogy sem kommunikálunk. Ezzel a mulasztással könnyedén azok malmára hajtjuk a vizet, akik hajlandók foglalkozni a kétoldalú kommunikáció megteremtésével.
Felnőttek vagyunk. Okosak. Önállók. Meg tudjuk oldani a problémáinkat, be tudjuk osztani az időnket és pénzünket. Egészen addig, amíg valakivel össze nem boronáljuk magunkat. Ameddig egyedül voltunk, könnyű volt, nem kellett alkalmazkodni. Onnantól kezdve azonban, mindez megváltozik. Vajon melyik félnek az akarata lesz az erősebb? Vagy inkább a közös megegyezésekre kéne törekedni?