Itt a boldog új esztendő
Mire elég az előttünk álló egy év?
„Hálás vagyok az új évekért és új kezdetekért. Alapvető szükséglete az embernek, hogy időnként újjászülessen.” (Richard Paul Evans)
Mindenre és semmire. A január a nagy belekezdések, belevágások ideje. Fogadkozunk, ígérgetünk és bizonygatunk. Valamivel később azonban, ha nem vigyázunk, nagy valószínűséggel ez is csak olyan év lesz, mint az előző, az azt megelőző vagy az azt megelőző. Pedig a lehetőség adott.
Amikor a szeretteinkről beszélünk, a legtöbben a családunkra gondolunk. Azonban a család fogalma az elmúlt évszázadokban sokat változott, és a jelentése talán ma mozog a legszélesebb skálán. Olyan sokféle családdal találkozhatunk, hogy néha elbizonytalanodunk, milyen is ma egy igazi családmodell.
Általánosan elterjedt nézet, hogy egyes dolgoknak könnyűnek kellene lennie. Mintegy magától működőnek, és ha nem megy, akkor valószínűleg nem az igazi. Az egyik ilyen terület a párkapcsolat. Tényleg eleve nagyszerűnek kell lennie egy jó viszonynak vagy tehetünk érte magunk is, hogy azzá váljon?
Karácsonytájt elkezd minden a szeretetről szólni. Mintha egyedül ekkor lenne fontos ez a valóban elemi érzelem. Könnyebb egy szentimentális időszakban ezt tolmácsolni az emberek felé. Most én is beállok ebbe a sorba. Bár inkább arról az oldalról, hogy mit nyújt a szeretettség, mit jelent, ha valakit szeretnek?
Korunk egyik fő jelszava a változás. A rugalmasság és alkalmazkodóképesség, vagy a jó improvizáció és kreativitás csupa értékes tulajdonságok. De mit tehetünk, ha kissé nehézkesek vagyunk. A szokásaink határoznak meg minket, és ezek olykor nehezen felülírhatók. Márpedig a változás magában hordozza az új szokások felvételét. Hogyan támogathatjuk meg ezt a folyamatot?
Jócskán benne vagyunk az adventi időszakban, itt a Mikulás és egyre közelednek az év végi ünnepek. Ilyenkor a gondolatok fő csapásiránya az ajándékozás, illetve céges oldalról az év végi jutalmak körül forog. Elmélkedjünk egy kicsit erről az ajándékozós és jutalmazós hangulatról. Milyen egy igazán jó ajándék?
A gondolkodó ember, mint kifejezés, igen találó. Hosszú idők alatt ez lett az emberiség egyik legkiemelkedőbb megkülönböztető jegye. Képesek vagyunk a gondolatok hullámain lovagolva a logika csónakjában evezve partot érni. Nem csoda, hogy sokáig lényegesen mostohábban bántunk az érzelmek értékekésével. Pedig nem kevésbé határoznak meg minket, mint az eszünk.
Napjainkat kihívások tarkítják. Minden egyes megoldott gonddal, a fejlődésünk egy következő lépcsőfokára léphetünk. Gyakorlottá válunk az egyszerűbb gubancok kibogozásában, hogy ne állítsanak meg folyton folyvást a csip-csup zökkenők. És persze megküzdünk a nagyobbakkal is, mert ezek az igazi sorompók az életünkben. De vajon valóban sikerrel vesszük fel a kesztyűt ellenük? Tényleg mindig az a probléma, ami látszólag a probléma?
Zajártalomtól szenvedő világunkban a csend nagy kincs. Hiába találunk egy cseppnyi nyugalmat, ha a fejünkben tovább zakatolnak az egymást érő gondolatfoszlányok. Nem csak kívül, de belül is meg kell lelnünk a csendességet, hogy megoldásokat, új utakat vagy akár valódi önmagunkat megtaláljuk. Van azonban egy terület, ahol csendben maradni inkább kételyeket ébreszt, mint sem megnyugvást hoz. Ez a konfliktusaink kezelése. Mit jelent vitás helyzetekben némaságba burkolózni?
Bele sem gondolunk, hogy olykor igen értékes dolgokat veszünk el az emberektől. Vagy veszik el tőlünk mások. Nem csupán kézzelfoghatóan okozhatunk kárt. A látszólag megfoghatatlan dolgok, talán még nagyobb veszteséget jelentnek, mert a pótlásuk, visszaszerzésük sokkal nagyobb feladatot jelent. Már ha egyáltalán lehetséges.