„Nekem, szülőként nem annyira az a szerepem, hogy felkapcsoljam a gyermekeimnek a lámpát, hanem inkább az, hogy hagyjam őket a sötétben szaladgálni (felfedezni), miközben gondoskodom a falakról is, hogy ne futhassanak túl messzire, és bizonyossá teszem a számukra: amikor falba ütköznek és elesnek, én ott leszek, és felsegítem őket. Egy kétéves gyermek ugyanis arra vágyik, hogy szabadon fedezhesse fel a világot, de ezzel egyidejűleg valaki magához is ölelje (de persze ugyanerre vágyik a tinédzser, a felnőtt... valójában mind erre vágyunk).” (Beau Lotto) 
Manapság a gyermeknevelést is áthatja a sürgetés és a felgyorsultság. Nehéz a trendi áramlatokban normális szülőnek maradni. Egyáltalán mi a normális? Kinek, mi az? Maradjunk annyiban, hogy józan. De mértékletesnek sem könnyű lenni, amikor körülöttünk mindenki túlpörögve éli az életét és hajtja a gyermekét. 

„Hibát elkövetni nem rossz; az a rossz, ha nem tanulunk belőle, hogy ne kövessük el újra.” (Colleen Houck) 
Hibák, hibák, hibák! Igyekszünk kerülni őket, mert rossz színben tüntetnek fel és kellemetlen helyzetbe hoznak. Ám sokkal több pozitívumot hordoznak, mint azt elsőre gondolnánk róluk. Hivatkoztam már erre a Balogh Petyával folytatott beszélgetésre, amelyben sok minden mellett a hibázás jelentőségéről is szó van. Most magam is összeszedtem egy csokorral a hibáink által biztosított előnyökből. 

„Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak.” (Lénárd Sándor) 
Balogh Levente épp újra vadul keresi az aktuális elnöki asszisztensét. Álommelót hirdet, de vajon tényleg álom-e ez a munka? Egyáltalán, hogy állunk az eszményinek titulált munkakörökkel manapság? A műsor, a hozzá fűződő megjegyzések, valamint a rögvalóság kapcsán felmerült bennem pár gondolat a munkahelyekről, a cégek ellentmondásosságáról és az emberek kihasználásról. 

„A szülői lét hátulütője, hogy a hétköznapi teendők annyit elvesznek az ember életéből, hogy megfeledkezik arról, hogy minden a jövő felé mutat. Egy szülő napjai azzal telnek, hogy becsatolja a gyereket a gyerekülésbe, esti mesét olvas neki, és gabonapelyhet készít reggelire. Szülőként az ember egyfajta rutint alakít ki, hogy a világ biztonságosabbnak tűnjön a gyereke számára. S ha nem figyel oda kellőképpen, megfeledkezik róla, hogy a valódi munkát nem ezek a feladatok jelentik.” (Ferrett Steinmetz) 
A gondoskodó szülők idejét éljük. Sőt a túlgondoskodó és túlféltő szülőkét. Minden meg akarunk csinálni helyettük, a sorsukat is előre el akarjuk rendezni. Közben sokszor a saját generációnk fejével nevelgetjük őket és elavult elveket sulykolunk beléjük. De, ami a mi időnkben menő meló volt, vagy akár ma az, talán 20 év múlva már nem is létezik. Ezért a szakmaiságon kívül egyéb más képességek is felértékelődtek. Ezek mellett viszont hajlamosak vagyunk elfeledkezni egészen hagyományos alapvetésekről, amelyeket otthonról hozunk. 

„A boldogság titkát nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.” (Dan Millman) 
Korunk jelszava a mindent is. Mindenből még több kell. Aztán még több és még több. Nincs határ. Ha már ott van, miért ne vehetnék ezt is, csinálhatnánk meg azt is, érhetnénk el amazt is? Miért ne szerezhetnénk meg? Nem tudunk leállni. Pedig van, amivel le kellene, mert elveszítjük a fókuszt a valóban fontos dolgokról. Nézzük néhány példát, amiből kevesebbre van szükség az életünkben? 

„Pár évvel ezelőtt megjelent egy remek könyv, amely néhány tucat tökéletesen üres lapot tartalmazott. Ez volt a címe: Amit a férfiak a nőkről tudnak.” (Vavyan Fable) 
Most, hogy Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét olvasom, egészen más perspektívából is láthatom a világunk működését. Olyan aspektusból, ahonnan nem fordítunk kellő figyelmet a nők igényeire, szükségleteire. Még az olyan jelentéktelennek tűnő dolgok is, mint a hóeltakarítás, új megvilágítást kapnak. A világ a fehér férfiak szemével épül fehér férfiak számára és mindenki, aki más identitású, hátrányba kerülhet, kerül. Körülnéztem a saját házam táján, hogy mennyire engedek be női véleményeket, alkotásokat, szemléleteket az életembe. (Azon túl, hogy nős vagyok és lányos apuka vagyok.) Következzenek a személyes tapasztalataim. 

„Ne féljen boldognak lenni. Talán ez az emberiség nagy nyavalyája: nem a fájdalom, hanem a félelem, amely megakadályozza, hogy boldog legyen.” (Márai Sándor) 
Boldognak lenni. Ez az egyik legfontosabb célunk. A hogyan és miként már egyéni utakat és megoldásokat jelent, de a fő érzelmi úti cél azonos. Ám a boldogság csalóka, akár egy délibáb. Az ígérete nagyobb és tartósabb, mint a valóságban. Ráadásul sokan úgy hisszük, hogy képes minden negatívumot felülírni. 

„Semmi sem korlátozza úgy az egyéni szabadságot, mint az egyéni gyöngeség!” (Kner Izidor) 
Március 15-én emlékezünk meg nemzetünk példaértékű küzdelméről, amelyet az elnyomó hatalom ellen és a szabadságjogok kivívásáért folytatott. Ugyan a szabadságharc elbukott, és kegyetlen megtorlást hozott magával, azonban mégis elindított lassú változásokat, amelyek aztán a kiegyezéshez vezettek. Ha ma azt mondjuk szabadság, az mit jelent az egyén számára? Mit kezdünk vele? Vajon kihasználjuk a szabadságunkat? 

„Az élet csupa sürgető vágy: cselekedni, érezni, látni, tudni. A nő lelke csendes virágzás egy elsöprő forgószél közepén.” (Charlotte Bronte) 
Ha máskor nem, évente egyszer megemlékezünk a körülöttünk élő nőkről. Nőnapkor végre belső indíttatásból, vagy külső késztetésre, szabadjára engedhetjük az irántuk érzett hálánkat. Ennek apropóján elgondolkodtam a nők szerepéről. Persze férfi szemmel nagy megfejtéseket nem tehetek, de szubjektíven szempontból megoszthatom, számomra mit jelent a női nem, illetve, hogyan látom a helyzetüket ma. 

„Nem szabad félbehagyni a dolgokat, veszélyes, ha megoldatlan dolgok kötik le az elménket.” (Jorge Bucay) 
Vannak dolgaink, amelyeket bevégezetlenül hagyunk a levegőben lógni. Mindaz, amit nem rendezünk, nem zárunk le, frusztrációt okozhat és jóval később is hatással van ránk. Tisztázatlanságából adódóan inkább negatív befolyással bír. Mi mindent hagyunk félbe életünk során?