Túlkínálat
Amikor a mennyiség nem csak a minőség, de az idegrendszerünk rovására is megy
„Ha tele van a naptárad, próbálod utolérni magadat az időpontok és teendők között, és nincs időd a magánéletedre, akkor túl sokat dolgozol, túl sok a stressz rajtad, és túlvállaltad magadat.” (Geralin Thomas)
Az élet egy hatalmas piac, ahol mindenből jó sok van. Túl sok is. Sok munka, sok szórakozás, sok kapcsolat. A lehetőségek elárasztanak minket. Mi pedig nehezen tudunk eligazodni köztük. És mivel a lehető legtöbb mindent szeretnénk kivenni és kiélvezni az életünkből, ez a túlkínálat nem kis fejfájást és belső feszültséget okoz.
Túl vagyunk a hirtelen felindulásból, partival és alkohollal támogatott újévi fogadalmakon. Lenyugodva kicsit töprenghetünk megvalósítható célokon. Az
Rendhagyó bejegyzéssel futok neki az ünnepeknek és az év végének. Tekintettel arra, hogy ez nem egy filmes oldal, legfeljebb közvetve szoktam filmekre felhívni a figyelmet. Most azonban kivételt teszek, mivel a jó filmeknek mindig van helyük az életünkben. Összegyűjtöttem egy csokor olyan mozit, amelyek nem részei a szokásos karácsonyi filmkánonnak, de valamilyen formában, ha más nem érintőlegesen, megjelenik bennük az ünnep. Bizonyára továbbra sem taszítják le a trónról a Reszkessetek, betörők!-et, de akinek már csömöre van Kevintől, az biztosan jól választ ezekkel a mozikkal. Még akkor is, ha nem mindegyik hab(csók)könnyű darab.
Nyakunkon a karácsonyi szezon. Megint eltelt egy év és mire észbe kapunk, máris itt is vannak az ünnepek. Az elmaradhatatlan nyűggel, stresszel, kapkodással. Kicsit nem figyelünk és ezen az időszakon is úgy nyargalunk keresztül, akár
Hajtunk, mint a güzü. Belakjuk minden percünket és annyira feszült tempót diktálunk, hogy már az furcsa, ha nincs semmi teendőnk. Ilyenkor gyorsan csinálunk magunknak, nehogy bűntudatunk legyen. Felfokozott életmódunk egyik nagy kísérője a szorongás. Szorongunk éjjel és nappal, szorongunk, ha van mit tennünk, és ha nincs, szorongunk, ha kell, ha nem. Ilyen az aggodalom örök körforgása.
A versengés a vérünkben van. Ki akarunk tűnni, előtérbe kerülni, megbecsültséget szerezni és elismerté válni. Tehetjük ezt csendesen vagy harsányan, de igenis igyekszünk jobbak lenni másoknál. Megmutatni, hogy mi is valakik vagyunk. Méregetünk, összehasonlítunk, rivalizálunk, licitálunk, hogy populista társadalmunk jeles tagjai legyünk.
Magunknak keressük a bajt. Miközben a modern ember élvezi korának minden kényelmét, technikai vívmányát, fennáll a veszélye, hogy ezek a dolgok ellene fordulnak. Egyik oldalon sokat beszélünk végre a mentális egészségről, a másik oldalon viszont mi magunk okozzuk bizonyos pszichés betegségeknek a kialakulását.
Van egy kép magunkról, amit mutatunk a külvilágnak. Erős, kompetens, kellemes, profi meg minden, ami kell. Ezek vagyunk mi. Ez kell ahhoz, hogy beilleszkedjünk a közösségbe. Idővel aztán ez a fajta képmutatás tesz minket elégedetlenné. Mert a külső világunk nem egyezik meg a belső világunkkal. Hiába illeszkedtünk be, attól még nem biztos, hogy ott a helyünk és el is el is fogadtak.
Eldöntöttük! Kész! Ha a gyerek nem is tudja még, mi már igen. Tudjuk, hogy mi válik belőle. Sikeres, diplomás, anyagilag stabil lábakon álló, mentálisan kiegyensúlyozott, közkedvelt, boldog felnőtt. Nem akarunk kicsit sokat? Talán. De, ami ennél aggasztóbb, hogy gyakran azt is tudni véljük, hogy éri el mindezt. Lehet, hogy ezért sem figyelünk oda rá igazán? Számít egyáltalán, hogy ő mit szeretne?
A házimunka életünk nagy megkeserítője. A púp a hátunkon, a légy a levesünkben, amelyet valakinek meg kell csinálnia. Időrabló és nem sokáig van látszata. Meddig maradnak tiszták a kimosott ruhák? Mennyi idő alatt fogy el egy ízletes ebéd? A rend és a tisztaság vajon kitart fél óráig? Egy végeláthatatlan körforgás az egész. Nagy szelet az életünkből. Ám, mint oly sok más, ez is nagyon megváltozott az évek, évtizedek folyamán.