Gyerekszáj
Mit jelent, amikor a gyerek azt mondja: nem szeretlek
„Néha kinyitjuk a szánkat, és a saját szüleinket halljuk megszólalni, s néha a gyerekeink szájából saját magunkat halljuk.” (Steven Saylor)
Ahogy cseperednek a gyermekeink, úgy csúsznak ki a szájukból egyre meredekebb mondatok. Például ilyenek, mint „apa utállak”, vagy „anya nem szeretlek”. Szülőként olykor megálljt parancsolunk nekik és erre ők is reagálnak. Vajon mi áll az ilyen megnyilvánulások hátterében?
Az életben egy sor követelménynek kell megfelelnünk, de egészségesen szemlélve, ezek nem alakíthatnak ki bennünk megfelelési kényszert. Gyermekéveinkben árgus szemekkel figyeljük, hogy az általunk nagyra tartott szüleink, mikor, miért dicsérnek meg. Amennyiben elmaradnak
Számtalan inger ér minket nap, mint nap, és rengeteg minden követeli a figyelmünket. Amikor eldöntjük, mire figyelünk, jelentőséget tulajdonítunk neki. Rövidebb, hosszabb ideig elkötelezzük a fókuszunkat a számára. Mely dolgok kötik le az érdeklődésünket? Tényleg a lényegre koncentrálunk, arra vagyunk figyelemmel, ami valóban számít?
Fogékonyak vagyunk rá, hogy pesszimistán tekintsünk a jövőbe. Keserű szájízzel morfondírozunk az elkövetkezőkön és úgy véljük, a világ teljes gázzal száguld a megsemmisülés felé. Tisztelet a végletekig optimistáknak, rajtuk kívül ugyanis a legtöbben zsigerileg vonzódunk a sötétebb jövőképhez. Válságok sorát éljük meg mostanában, ez még inkább felerősítheti ezen meggyőződésünket. Mi áll még e mögött?
Bizonyára elég korán megtanították a szüleink, ha belépünk valahová, akkor köszönjünk. Amint azt is, ha kérdeznek tőlünk valamit, arra illik válaszolni. Egy gesztus, amivel figyelembe vesszük a másikat. Egy kommunikációs elem, amely során megosztjuk az általunk birtokolt tudást a többiekkel. Teljesen természetes komponense ez az életnek. Az akciót, reakció követi. A kérdésre érkezik a válasz. Mégis számtalan esetben nincsenek válaszok. Különböző megfontolásból, de nincsenek. És van, hogy nem is lesznek.
Feszültnek lenni hétköznapi. Szinte el sem tudjuk képzelni az életünket stressz nélkül. Vagy inkább annyira beleivódott a létünkbe, hogy észre sem vesszük, hogy szétvet az ideg. Alapállapotunkká vált a frusztráció. Bosszankodunk ezen, idegeskedünk azon, türelmetlenek vagyunk a gyerekkel, lobbanékonyak a pénztárossal, mindenhova rohamléptekkel igyekszünk és esténként nyugtalanul és nehezen merülünk álomba. Ezt szoktuk meg, ez a természetes létformánk. Hol tévedtünk el ebben az útvesztőben?
Mire elérkezik az idő és nagyok leszünk, felelős felnőttek, egy csomó minden megváltozik az életünkben. Nem egyik napról a másikra, hanem folyamatában. Szinte észrevétlenül hagyunk magunk mögött olyasmiket, amelyeket nem biztos, hogy el kéne felejtenünk. Például a következőket.
Szeptember van, egy új iskolaév kezdődik. Van gyermek, aki ezt várja, és van, aki nem. Ahogy a felnőttek közt is van, aki szereti a munkáját és van, aki nem. Szülőként mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy az iskola pozitív érzelmeket és élményeket adjon a gyermekünknek.
Sokat elérhetünk erővel az embereknél. De még annál is többet, ha használjuk az eszünket, szívünket, azaz az emberségünket. Kissé banálisnak hat ez a gondolat, de azért mérlegeljük. Aki erőt használ a dominanciájában bízik. Elérheti, amit akar, önző, másokon átgázoló módon. Ennek ára és áldozatai vannak. Nem is mindenki tudja és szereti ezt alkalmazni, teljesen érthető módon. Mi mást tehetünk még?