„Mindig magamra gondolok, és ugyanezt várom el mindenki mástól is. Én ezt nevezem rokonszenvnek.” (Oscar Wilde) 
A tükör nem hazudik. De olykor elvonja a figyelmünket arról, ami a háttérben zajlik. Olyan erősen nézzük magunkat és koncentrálunk személyünkre, hogy közben egyéb nagyon fontos dolgok, emberek, mellékessé válnak. Nem foglalkozunk velük, nem időzünk rajtuk, velük, és ez életünk újabb bonyolult fordulatait jelentheti. 

„Már azelőtt eldöntjük, hogy hiszünk-e valakinek, kedvelünk-e valakit, vagy megbízunk-e benne, mielőtt még egyetlen mondatot is váltottunk volna vele.” (Vanessa Van Edwards) 
Egészen jól olvasunk a különböző jelekből. Talán nem pipáljuk le a nyomolvasó indiánokat vagy a sztárnyomozókat, de mindenképp ügyesek vagyunk. Gyorsan képesek vagyunk feltérképezni a dolgokat és ez akár lendületes döntésekre is vezethet minket. Vajon a megérzéseinkre és az első benyomásainkra hallgassunk vagy gyűjtsünk még információkat? 

„Az emberek a legritkább esetben töltik ki a dühüket azon, aki megérdemli, mindig annak jut, aki a legközelebb áll.” (Fredrik Backman) 
Előfordult már, hogy úgy éreztük, igazságtalanul tölti ki rajtunk valaki a mérgét? Van úgy, hogy tele lesz a hócipó és épp mi vagyunk azok, akikre ráömlik a tartalma. Ez akár otthon a négy fal között is megeshet, ha a párunknál betelik a pohár. Miként reagáljunk ilyen helyzetben? 

„Néha kinyitjuk a szánkat, és a saját szüleinket halljuk megszólalni, s néha a gyerekeink szájából saját magunkat halljuk.” (Steven Saylor)
Ahogy cseperednek a gyermekeink, úgy csúsznak ki a szájukból egyre meredekebb mondatok. Például ilyenek, mint „apa utállak”, vagy „anya nem szeretlek”. Szülőként olykor megálljt parancsolunk nekik és erre ők is reagálnak. Vajon mi áll az ilyen megnyilvánulások hátterében?

„Sokféle arcunk van. Kifelé mutathatjuk azt is, amellyel könnyebben elfogadnak. Az arcunk ezért fárad el estére, mert az izmait nem a bensőnk mozgatja, hanem a külső megfelelés kényszere.” (Müller Péter)
Az életben egy sor követelménynek kell megfelelnünk, de egészségesen szemlélve, ezek nem alakíthatnak ki bennünk megfelelési kényszert. Gyermekéveinkben árgus szemekkel figyeljük, hogy az általunk nagyra tartott szüleink, mikor, miért dicsérnek meg. Amennyiben elmaradnak a megfelelő formában tett dicséretek, akkor egyre inkább szomjazni fogjuk mások figyelmét. Akár függővé is válhatunk az emberek méltató szavaitól.

„Csend és magunkra fordított idő nélkül soha nem leszünk képesek felfedezni a rossz tulajdonságainkat, illetve az erényeinket. Nemcsak azt felejtjük el, kik vagyunk, hanem azt is, kik szeretnénk lenni.” (Nora Roberts)
Számtalan inger ér minket nap, mint nap, és rengeteg minden követeli a figyelmünket. Amikor eldöntjük, mire figyelünk, jelentőséget tulajdonítunk neki. Rövidebb, hosszabb ideig elkötelezzük a fókuszunkat a számára. Mely dolgok kötik le az érdeklődésünket? Tényleg a lényegre koncentrálunk, arra vagyunk figyelemmel, ami valóban számít?

„A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza.” (Eckhart Tolle)
Fogékonyak vagyunk rá, hogy pesszimistán tekintsünk a jövőbe. Keserű szájízzel morfondírozunk az elkövetkezőkön és úgy véljük, a világ teljes gázzal száguld a megsemmisülés felé. Tisztelet a végletekig optimistáknak, rajtuk kívül ugyanis a legtöbben zsigerileg vonzódunk a sötétebb jövőképhez. Válságok sorát éljük meg mostanában, ez még inkább felerősítheti ezen meggyőződésünket. Mi áll még e mögött?

„Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is.” (Douglas Adams)
Bizonyára elég korán megtanították a szüleink, ha belépünk valahová, akkor köszönjünk. Amint azt is, ha kérdeznek tőlünk valamit, arra illik válaszolni. Egy gesztus, amivel figyelembe vesszük a másikat. Egy kommunikációs elem, amely során megosztjuk az általunk birtokolt tudást a többiekkel. Teljesen természetes komponense ez az életnek. Az akciót, reakció követi. A kérdésre érkezik a válasz. Mégis számtalan esetben nincsenek válaszok. Különböző megfontolásból, de nincsenek. És van, hogy nem is lesznek.

„Ha az embert arra ösztökéljük, hogy a legjobbat nyújtsa magából, akkor arra kényszerítjük, hogy magasfeszültségen éljen; hogy ahhoz igazodjon, amit mások elvárnak tőle, ezért nagyon meg kell erőltetnie magát. A túl nagy feszültség végül összeomláshoz vezet.” (Agatha Christie)
Feszültnek lenni hétköznapi. Szinte el sem tudjuk képzelni az életünket stressz nélkül. Vagy inkább annyira beleivódott a létünkbe, hogy észre sem vesszük, hogy szétvet az ideg. Alapállapotunkká vált a frusztráció. Bosszankodunk ezen, idegeskedünk azon, türelmetlenek vagyunk a gyerekkel, lobbanékonyak a pénztárossal, mindenhova rohamléptekkel igyekszünk és esténként nyugtalanul és nehezen merülünk álomba. Ezt szoktuk meg, ez a természetes létformánk. Hol tévedtünk el ebben az útvesztőben?

„Egy gyermek "csupa fül és csupa szem". Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése.” (Pilinszky János)
Mire elérkezik az idő és nagyok leszünk, felelős felnőttek, egy csomó minden megváltozik az életünkben. Nem egyik napról a másikra, hanem folyamatában. Szinte észrevétlenül hagyunk magunk mögött olyasmiket, amelyeket nem biztos, hogy el kéne felejtenünk. Például a következőket.