„Utálom, hogy úgy érzem, másnak kell lennem, hogy beilleszkedjek.” (Emma Lord) 
Van egy kép magunkról, amit mutatunk a külvilágnak. Erős, kompetens, kellemes, profi meg minden, ami kell. Ezek vagyunk mi. Ez kell ahhoz, hogy beilleszkedjünk a közösségbe. Idővel aztán ez a fajta képmutatás tesz minket elégedetlenné. Mert a külső világunk nem egyezik meg a belső világunkkal. Hiába illeszkedtünk be, attól még nem biztos, hogy ott a helyünk és el is el is fogadtak. 

„Számunkra nincs értelmes folytatás. De van méltó befejezés.” (Daniel Glattauer) 
Minden párkapcsolatnak vannak tanulságai. Azoknak is, amelyek működnek és azoknak is, amelyek befuccsolnak. Ahogy a kudarcból is többet tanulunk, mint a sikerből, úgy igaz ez a szakításokra is. Megtudhatjuk mi az, amit legközelebb másként kéne csinálni. Legalábbis akkor, ha hajlandóak vagyunk levonni a konzekvenciákat. Még ha mélyre is megyünk értük. 

„Nem jó, ha szülők védőszárnyai alatt nevelkedik a gyermek, mert az ösztönös ragaszkodás meg szeretet óhatatlanul puhány, élhetetlen em­berré kényezteti még a legderekabbat is.” (Michel de Montaigne) 
Manapság minden a gyerekekről szól. A szülők teljesen alárendelődnek annak a célnak, hogy a gyermekükből a lehető legjobbat hozzák ki. Ennek mind a gyerek, mind a szülő kárvallottja lehet. Ez a fene nagy gondoskodás szűkre szabja az önállóságot, az egyén választási lehetőségeit, illetve előre elrendelt életutat kínál. Közben a szülők elhanyagolják a saját személyes életüket. Néhány konkrét saját példát hoztam, ami valószínűleg szembemegy a ma divatos szülői gyakorlatokkal. 

„A veszélyes világ képét soha nem közvetítették hatékonyabban, mint ma, ám a világ soha nem volt még kevésbé erőszakos, mint most. A félelmek, amelyek régen az őseinket életben tartották, most az újságíróknak segítenek megtartani az állásukat.” (Hans Rosling) 
Ember legyen a talpán, aki nem félti a gyerekeit. No, de mennyire jogosak a félelmeink és hol kezdődik a túlreagálás? A világunk durva és kíméletlen. Legalábbis ezt közvetítik felénk lépten-nyomon. Gyakran akkor is így véljük, ha a szűkebb életünkben nyoma sincs a durvaságoknak.  Nehéz a témában egyensúlyt találni és igazságot szolgáltatni. Ha utóbbit nem is lehet, azért elgondolkodhatunk valósak-e az aggodalmaink. 

„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.” (Arnaud Desjardins) 
A hétköznapi rutinok meghatározóak. Kereteket állítanak föl számunkra. Mikor kelünk? Mit reggelizünk? Mivel és merre megyünk dolgozni? Mikor végzünk? Egy halom megszokott dolog, amit egyre-másra ismételgetünk. Ezek hoznak rendszert az életünkbe, ezek alapozhatják meg a sikereinket. Ám ezek taszítanak a szürkeség mélyére is. 

„Jegyezd meg jól: amit elérsz, soha nem egyedül éred el!” (Dynamo) 
Divat arról beszélni, hogy valaki megcsinálta magát. Önerőből lett milliomos, sikeres, híres. Hemzseg a világ ezektől a történetektől. Az emberek pedig keresik benne magunkat, az önazonosságukat, és igyekeznek működő példát állítani maguk elé. De vajon igaz mindez? Tényleg egyedül csinálták az egészet? 

„Lehet akármennyi kincsed, nem ér semmit, ha használni nem tudod. Nem a birtoklás, hanem birtokunk élvezete boldogít bennünket.” (Michel de Montaigne) 
Nincs határ. Ez is korunk egyik felkapott szlogenje. Ennek szellemében élünk és halunk. Mohók vagyunk, elégedetlenek, harácsolók és mindenből még többet akarunk. Pedig van egy választóvonal, ami felett hiába van még többünk, az nem jelent még több előnyt, örömet. 

„Szinte minden szülő odaadná az életét a gyerekéért - de olyan kevesen hajlandók komoly áldozatot hozni érte.” (Ranschburg Jenő) 
Van, akit elgondolkodtat és van, akit nem. Van, aki lelkiismeretes, és van, aki érdektelen. Bárhogy álljunk a szülőséghez, az biztos, hogy megváltozik valami, ha gyermekünk lesz. A kérdés, hogy felnövünk-e a feladathoz? Kellően változunk-e mi is körülmények hatására, és jó szülők leszünk-e? És mit jelent jó szülővé válni? 

„Az idő is hozza és viszi a dolgokat, önkényesen, nemcsak mi állítjuk be cselekedeteinket és a jelenségeket az időbe. Van az, hogy a pillanat elhoz egy lehetőséget, s ennek pontos ideje van - s ha elmúlt a pillanat, egyszerre nem tehetsz semmit többé.” (Márai Sándor) 
Az idő megfoghatatlan. Az idő megállíthatatlan. Az idő könyörtelen és kíméletes egyben. Átgázol bármin és eljuttat bárhová. Minden csak idő kérdése. Mit látunk benne? Barátot vagy ellenséget? Sziklaszilárd rendíthetetlensége számunkra is garantál biztos pontokat. 

"A produktív középszerűség általános jellegű fegyelmet kíván. Biztonságos, és senkit sem fenyeget. A középszerűség semmit sem változtat meg." (William Pannapacker) 
Nem szeretünk veszíteni. Alapból biztonság pártiak vagyunk, nem vállalunk a kelleténél több kockázatot. Az életünket is ennek megfelelően rendezzük be. De vajon jól tesszük, ha erre játszunk? Veszítünk-e azzal, ha a megelégszünk a középszerűséggel?