A jóból is megárt a sok
Miért hisszük, hogy mindig egyre többre van szükség a boldogságunkhoz?
„Lehet akármennyi kincsed, nem ér semmit, ha használni nem tudod. Nem a birtoklás, hanem birtokunk élvezete boldogít bennünket.” (Michel de Montaigne)
Nincs határ. Ez is korunk egyik felkapott szlogenje. Ennek szellemében élünk és halunk. Mohók vagyunk, elégedetlenek, harácsolók és mindenből még többet akarunk. Pedig van egy választóvonal, ami felett hiába van még többünk, az nem jelent még több előnyt, örömet.
Az önálló gondolkodás nagy kincs. Főként egy olyan világban, ahol megmondják, hogy mit gondoljunk, mit tegyünk, mit akarjunk, mit érezzünk. Könnyebb beilleszkedni és sodródni a tömeggel, egyszerűbb kezelni az embereket és helyzeteket, ha előregyártott sablonokkal, megoldásokkal és válaszokkal szolgálhatunk. Korán elkezdenek trenírozni erre a veszélyeket is rejtő viselkedésre.
Van, akit elgondolkodtat és van, akit nem. Van, aki lelkiismeretes, és van, aki érdektelen. Bárhogy álljunk a szülőséghez, az biztos, hogy megváltozik valami, ha gyermekünk lesz. A kérdés, hogy felnövünk-e a feladathoz? Kellően változunk-e mi is körülmények hatására, és jó szülők leszünk-e? És mit jelent jó szülővé válni?
Egyesek keresik, mások kerülik. A konfrontálódás része a hétköznapjainknak. Vajon szükség van az emberek közti csörtékre vagy jobb lenne nélkülük? Hogy átlássuk a szerepüket, gondoljuk át együtt, miből születnek, hogyan formálódnak és mi a végkicsengésük az atrocitásoknak.
Az idő megfoghatatlan. Az idő megállíthatatlan. Az idő könyörtelen és kíméletes egyben. Átgázol bármin és eljuttat bárhová. Minden csak idő kérdése. Mit látunk benne? Barátot vagy ellenséget? Sziklaszilárd rendíthetetlensége számunkra is garantál biztos pontokat.
Nem szeretünk veszíteni. Alapból biztonság pártiak vagyunk, nem vállalunk a kelleténél több kockázatot. Az életünket is ennek megfelelően rendezzük be. De vajon jól tesszük, ha erre játszunk? Veszítünk-e azzal, ha a megelégszünk a középszerűséggel?
Mindannyian szeretnénk szófogadóbb gyerekeket magunk körül. Csak kicsit lennének készségesebbek és kötelességtudóbbak és mi elégedetten dőlhetnénk hátra, boldog emberként belekóstolnánk egy kicsit a szülőség sikerének ízébe. Miként érhetjük el ezt a gyermekeinknél?
Elvesztegetett idő, ablakon kidobott kapcsolatok, elfecsérelt lehetőségek. Ezek szegélyezi az életünket. Nem feltétlenül kell, hogy megbocsáthatatlan veszteségérzésünk legyen velük kapcsolatban. Tekinthetünk másként rájuk, és tehetünk valamit értük.
A fullasztóan meleg nyárban üdítően hat az elhavazva kifejezés, de munka terén ez mindig nyomasztó. Van úgy, hogy bármennyire igyekszünk a teljesítésekkel, egyre csak zúdulnak ránk a feladatok, ki sem látszunk belőlük. Szinte tehetetlennek érezzük magunkat és sodródunk. Mit csinálhatunk, ha összecsapnak felettünk a meló hullámai?
Ötletekre szüntelenül szükség van. Olykor csak a napi beosztásunk logisztikájához olykor valami fontos feladat példás megvalósításához. Így vagy úgy, de számtalan hasznos elgondolásunk születik nap mint nap. Miként tekintünk az ötleteinkre, egyáltalán feltűnnek-e, és hogyan gondozzuk őket?