„Van olyan helyzet, amikor egy szorongó ember azért is képes szorongani, mert nem szorong éppen.” (Tari Annamária) 
Hajtunk, mint a güzü. Belakjuk minden percünket és annyira feszült tempót diktálunk, hogy már az furcsa, ha nincs semmi teendőnk. Ilyenkor gyorsan csinálunk magunknak, nehogy bűntudatunk legyen. Felfokozott életmódunk egyik nagy kísérője a szorongás. Szorongunk éjjel és nappal, szorongunk, ha van mit tennünk, és ha nincs, szorongunk, ha kell, ha nem. Ilyen az aggodalom örök körforgása. 

„Vannak emberek, akik tudatosan gerjesztik bennünk azt az érzést, hogy kevesek vagyunk, mert valójában attól félnek, hogy ők kevesek. Ha eredetileg teljesen jól éreztük magunkat a bőrünkben, de valakivel időt töltve elkezdünk feszengeni, méricskélni, és amit addig elégnek éreztünk, hirtelen kevésnek látjuk, akkor gyanakodhatunk, hogy esetleg erről van szó.” (Almási Kitti) 
A versengés a vérünkben van. Ki akarunk tűnni, előtérbe kerülni, megbecsültséget szerezni és elismerté válni. Tehetjük ezt csendesen vagy harsányan, de igenis igyekszünk jobbak lenni másoknál. Megmutatni, hogy mi is valakik vagyunk. Méregetünk, összehasonlítunk, rivalizálunk, licitálunk, hogy populista társadalmunk jeles tagjai legyünk. 

„Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.” (Anna Lembke) 
Magunknak keressük a bajt. Miközben a modern ember élvezi korának minden kényelmét, technikai vívmányát, fennáll a veszélye, hogy ezek a dolgok ellene fordulnak. Egyik oldalon sokat beszélünk végre a mentális egészségről, a másik oldalon viszont mi magunk okozzuk bizonyos pszichés betegségeknek a kialakulását. 

„Utálom, hogy úgy érzem, másnak kell lennem, hogy beilleszkedjek.” (Emma Lord) 
Van egy kép magunkról, amit mutatunk a külvilágnak. Erős, kompetens, kellemes, profi meg minden, ami kell. Ezek vagyunk mi. Ez kell ahhoz, hogy beilleszkedjünk a közösségbe. Idővel aztán ez a fajta képmutatás tesz minket elégedetlenné. Mert a külső világunk nem egyezik meg a belső világunkkal. Hiába illeszkedtünk be, attól még nem biztos, hogy ott a helyünk és el is el is fogadtak. 

„Az otthoni munkával az a baj, hogy bizonyos értelemben folyamatos a munkaidő, soha nem lehet teljesen kikapcsolni.” (Laura Marshall) 
A házimunka életünk nagy megkeserítője. A púp a hátunkon, a légy a levesünkben, amelyet valakinek meg kell csinálnia. Időrabló és nem sokáig van látszata. Meddig maradnak tiszták a kimosott ruhák? Mennyi idő alatt fogy el egy ízletes ebéd? A rend és a tisztaság vajon kitart fél óráig? Egy végeláthatatlan körforgás az egész. Nagy szelet az életünkből. Ám, mint oly sok más, ez is nagyon megváltozott az évek, évtizedek folyamán. 

„Számunkra nincs értelmes folytatás. De van méltó befejezés.” (Daniel Glattauer) 
Minden párkapcsolatnak vannak tanulságai. Azoknak is, amelyek működnek és azoknak is, amelyek befuccsolnak. Ahogy a kudarcból is többet tanulunk, mint a sikerből, úgy igaz ez a szakításokra is. Megtudhatjuk mi az, amit legközelebb másként kéne csinálni. Legalábbis akkor, ha hajlandóak vagyunk levonni a konzekvenciákat. Még ha mélyre is megyünk értük. 

„Az egyik embernek nagy álmai vannak, a másiknak kicsik. Bármilyen is a tiéd, a lényeg az, hogy soha ne szűnj meg álmodni.” (Doug Hansen) 
Gyakran találkozunk az álom kifejezéssel. Nem az éjszaka ránk törő verzióval, hanem azzal, amelyik nappal is elkísér. Keressük, kergetjük, jó esetben elérjük. De mennyire a saját álmainkról van szó? Lehet, hogy csupán kölcsönvettük valahonnan, valakitől? 

„A veszélyes világ képét soha nem közvetítették hatékonyabban, mint ma, ám a világ soha nem volt még kevésbé erőszakos, mint most. A félelmek, amelyek régen az őseinket életben tartották, most az újságíróknak segítenek megtartani az állásukat.” (Hans Rosling) 
Ember legyen a talpán, aki nem félti a gyerekeit. No, de mennyire jogosak a félelmeink és hol kezdődik a túlreagálás? A világunk durva és kíméletlen. Legalábbis ezt közvetítik felénk lépten-nyomon. Gyakran akkor is így véljük, ha a szűkebb életünkben nyoma sincs a durvaságoknak.  Nehéz a témában egyensúlyt találni és igazságot szolgáltatni. Ha utóbbit nem is lehet, azért elgondolkodhatunk valósak-e az aggodalmaink. 

„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.” (Arnaud Desjardins) 
A hétköznapi rutinok meghatározóak. Kereteket állítanak föl számunkra. Mikor kelünk? Mit reggelizünk? Mivel és merre megyünk dolgozni? Mikor végzünk? Egy halom megszokott dolog, amit egyre-másra ismételgetünk. Ezek hoznak rendszert az életünkbe, ezek alapozhatják meg a sikereinket. Ám ezek taszítanak a szürkeség mélyére is. 

„Általában csak akkor jövünk rá, hogy képesek vagyunk változni, amikor rá vagyunk kényszerítve a változásra! Azért, mert kényelmesebbnek találjuk a régi problémákat, mint az új megoldásokat.” (Bob Gass) Általános nézet szerint nehezen változunk. Szeretjük az állandót, ami biztonságot nyújt számunkra. Mégis, ha megfigyeljük magunkat, észrevehetjük, hogy rugalmasak és rugalmatlanok is vagyunk egyben. Attól függ személyiségünk mely vonásáról van szó.