„Nézni - egy dolog. Látni, amit nézünk - egy másik dolog. Megérteni, amit látunk - egy harmadik dolog. Tanulni abból, amit megértettünk - ez már egy negyedik dolog. De cselekedni arra támaszkodva, amit tanultunk - ez az, ami valóban számít.” (M. Dale Baughman) 
Tanulás, tudás, ismeretszerzés, képzettség, végzettség, diploma, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak. Sokat változott a megítélésünk az oktatással kapcsolatban az elmúlt évtizedekben. Ez vélhetően a személyes életünkre is hatással volt, van, még akkor is, ha a klasszikus értelemben véve már nem járunk iskolába. 

„A disznó röfög, a kacsa hápog, az ember hazudik: így van ez.” (Ian McGuire) 
Vannak témák, amelyek újra és újra előkerülnek. A napokban több különböző helyen és kontextusban találkoztam a hazugsággal. Magam is foglalkoztam már vele ezen az oldalon párszor (mondjuk itt és itt), de érdekes volt látni, hallani, mennyire átszövi az életünket, mennyire hétköznapi és épp ezért milyen tágan összefüggésekre mutat rá. Most nézzük onnan, miként alakulnak a hazugságaink kiskorunktól a felnőttlétig? 

„Fontos, hogy kooperáljunk, de az is fontos, hogy ne tűrjük azt, hogy bántsanak. Senkitől se tűrjük. Nem szabad bántani egymást.” (Moldován András) 
Életünk során számtalanszor kerülünk döntési helyzetbe. Önszántunkból vagy kényszerből, de választanunk kell. Esetenként nem egyértelmű a döntésünk eredménye, ezért kétségeink vannak, vajon helyesen cselekszünk-e. Benne van a pakliban, hogy később megbánjuk a tettünket. 

„Hibát elkövetni nem rossz; az a rossz, ha nem tanulunk belőle, hogy ne kövessük el újra.” (Colleen Houck) 
Hibák, hibák, hibák! Igyekszünk kerülni őket, mert rossz színben tüntetnek fel és kellemetlen helyzetbe hoznak. Ám sokkal több pozitívumot hordoznak, mint azt elsőre gondolnánk róluk. Hivatkoztam már erre a Balogh Petyával folytatott beszélgetésre, amelyben sok minden mellett a hibázás jelentőségéről is szó van. Most magam is összeszedtem egy csokorral a hibáink által biztosított előnyökből. 

„Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak.” (Lénárd Sándor) 
Balogh Levente épp újra vadul keresi az aktuális elnöki asszisztensét. Álommelót hirdet, de vajon tényleg álom-e ez a munka? Egyáltalán, hogy állunk az eszményinek titulált munkakörökkel manapság? A műsor, a hozzá fűződő megjegyzések, valamint a rögvalóság kapcsán felmerült bennem pár gondolat a munkahelyekről, a cégek ellentmondásosságáról és az emberek kihasználásról. 

„A szülői lét hátulütője, hogy a hétköznapi teendők annyit elvesznek az ember életéből, hogy megfeledkezik arról, hogy minden a jövő felé mutat. Egy szülő napjai azzal telnek, hogy becsatolja a gyereket a gyerekülésbe, esti mesét olvas neki, és gabonapelyhet készít reggelire. Szülőként az ember egyfajta rutint alakít ki, hogy a világ biztonságosabbnak tűnjön a gyereke számára. S ha nem figyel oda kellőképpen, megfeledkezik róla, hogy a valódi munkát nem ezek a feladatok jelentik.” (Ferrett Steinmetz) 
A gondoskodó szülők idejét éljük. Sőt a túlgondoskodó és túlféltő szülőkét. Minden meg akarunk csinálni helyettük, a sorsukat is előre el akarjuk rendezni. Közben sokszor a saját generációnk fejével nevelgetjük őket és elavult elveket sulykolunk beléjük. De, ami a mi időnkben menő meló volt, vagy akár ma az, talán 20 év múlva már nem is létezik. Ezért a szakmaiságon kívül egyéb más képességek is felértékelődtek. Ezek mellett viszont hajlamosak vagyunk elfeledkezni egészen hagyományos alapvetésekről, amelyeket otthonról hozunk. 

„A boldogság titkát nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.” (Dan Millman) 
Korunk jelszava a mindent is. Mindenből még több kell. Aztán még több és még több. Nincs határ. Ha már ott van, miért ne vehetnék ezt is, csinálhatnánk meg azt is, érhetnénk el amazt is? Miért ne szerezhetnénk meg? Nem tudunk leállni. Pedig van, amivel le kellene, mert elveszítjük a fókuszt a valóban fontos dolgokról. Nézzük néhány példát, amiből kevesebbre van szükség az életünkben? 

„Pár évvel ezelőtt megjelent egy remek könyv, amely néhány tucat tökéletesen üres lapot tartalmazott. Ez volt a címe: Amit a férfiak a nőkről tudnak.” (Vavyan Fable) 
Most, hogy Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét olvasom, egészen más perspektívából is láthatom a világunk működését. Olyan aspektusból, ahonnan nem fordítunk kellő figyelmet a nők igényeire, szükségleteire. Még az olyan jelentéktelennek tűnő dolgok is, mint a hóeltakarítás, új megvilágítást kapnak. A világ a fehér férfiak szemével épül fehér férfiak számára és mindenki, aki más identitású, hátrányba kerülhet, kerül. Körülnéztem a saját házam táján, hogy mennyire engedek be női véleményeket, alkotásokat, szemléleteket az életembe. (Azon túl, hogy nős vagyok és lányos apuka vagyok.) Következzenek a személyes tapasztalataim. 

„Ne féljen boldognak lenni. Talán ez az emberiség nagy nyavalyája: nem a fájdalom, hanem a félelem, amely megakadályozza, hogy boldog legyen.” (Márai Sándor) 
Boldognak lenni. Ez az egyik legfontosabb célunk. A hogyan és miként már egyéni utakat és megoldásokat jelent, de a fő érzelmi úti cél azonos. Ám a boldogság csalóka, akár egy délibáb. Az ígérete nagyobb és tartósabb, mint a valóságban. Ráadásul sokan úgy hisszük, hogy képes minden negatívumot felülírni. 

„Semmi sem korlátozza úgy az egyéni szabadságot, mint az egyéni gyöngeség!” (Kner Izidor) 
Március 15-én emlékezünk meg nemzetünk példaértékű küzdelméről, amelyet az elnyomó hatalom ellen és a szabadságjogok kivívásáért folytatott. Ugyan a szabadságharc elbukott, és kegyetlen megtorlást hozott magával, azonban mégis elindított lassú változásokat, amelyek aztán a kiegyezéshez vezettek. Ha ma azt mondjuk szabadság, az mit jelent az egyén számára? Mit kezdünk vele? Vajon kihasználjuk a szabadságunkat?